2. rész: Csont és bőr

Biri-Sulyok Anita

Az én belső utazásom első részében megismerhetted az utat, amin rossz irányba indultam, míg végül elérkeztem egy kereszteződésbe, ahol egyszerűen esélyem nem volt a helyes utat választani.

Elolvasom!

A tökéletességre való törekvést kiválóan űztem. De ugye tudjuk, hogy tökéletes nem létezik. És ebben az óriási harcban a lehetetlenért teljesen kimerültem. Annyira, hogy a gimnázium utolsó éveit anorexiásan, csont és bőrré fogyva, az iskolában gyakorlatilag egyedül töltöttem. Ebben a részben akkori barátomnak is szerepe volt, aki nem győzte hangsúlyozni, hogy a nagyon vékony lányok tetszenek neki. Én persze ennek is meg akartam felelni, és még a fogyást is tökéletesen akartam csinálni, míg végül annyira belelendültem, hogy majdnem tényleg elfogytam. Nem hibáztatom már érte, hiszen rájöttem, hogy ha nem lett volna bennem alapból ez a maximalizmus, és mellette az a sok lelki teher, ami akkor nyomasztott (erről majd kifejezetten az anorexiáról szóló blogon fogok részletesen írni), akkor az ilyen irányú megjegyzései nem fogtak volna rajtam. Ilyen irányú megnyilvánulásai csak triggerek voltak, egyszerűen megnyomták bennem a nyomógombokat.

Egy ideig próbáltam közeledni a többiek felé, teljes erőbedobással próbáltam megfelelni, de egy idő után már én is szívesebben voltam inkább egyedül.

Egyszerűen elfáradtam. Most már tudom, ez is az Egóm egyik védelmi mechanizmusa volt. Annyira féltem attól, hogy bántani fognak, hogy inkább senkit nem engedtem be a falaimon belülre.

A családom mindent megpróbált. De sajnos az anorexia nem az a betegség, amit a tudatos agy szintjén lehet kezelni. Mondhattak bármit, vihettek pszichológushoz, a falaimon belülre nem értek el a szavak.

Sőt, annál inkább erősítették ezt a falat. Annyira tiltakoztam, hogy csak egyre mélyebbre süllyedtem. Hiszen a falaimon belül már tényleg semmi más nem maradt csak én és a legnagyobb félelmem: a magány…

Így utólag már teljesen tudatában vagyok annak, hogy micsoda lelki gyötrelmet okoztam ezzel a környezetemnek, melyet nagyon mély lelki fájdalommal vettem tudomásul azon a bizonyos napon, amikor összeállt a kép. Akkora már elkezdtem mentálisan gyógyulni, annyira már felszállt a köd az agyamban, hogy végül egyszercsak eljutottam addig a pontig, hogy észrevettem mi történik velem… Ne tudjátok meg! Azt hittem széttép a lelki fájdalom, amikor azon a bizonyos nyári napon hirtelen megértettem! Amikor rádöbbentem, hogy mit tettem! Mit tettem magammal! És mit tettem a családommal…Borzasztó volt!

Egyszerűen megláttam egy fényképet magamról, ami ráadásul akkor készült, amikor még pár kilóval nehezebb voltam, és valahogy derült égből villámcsapásként hasított belém a felismerés…

Egyszerűen ekkor nyílt fel a szemem. Valószínűnek tartom, hogy annak is köze lehetett hozzá, hogy ekkorra már túlvoltam az érettségin, és megszabadultam a napiszintű stressztől és szorongástól, amivel számomra az iskolában töltött idő járt. Ekkor már tudtam, hogy pár hónap múlva felköltözök Budapestre, és megjelent a falaimon belüli sötétségben a remény vékony kis fénysugara. Hogy ott újra tiszta lappal kezdek! Ott majd hátha befogadnak, és barátokra lelek…

Akkor és ott beindult a gyógyulási folyamat, amely szintén évekig tartott. Sajnos akkor még nem voltam olyan tudatos.

Még nem foglalkoztam azzal, hogy a gyógyulás koránt sem annyit jelent, hogy ismét kínkeservesen eljutok arra a szintre, hogy ismét hajlandó leszek, és tudok “rendesen” enni, és szépen lassan visszaszedem a kilókat.

Azonban most már tudom, hogy együtt kell gyógyulni testileg, lelkileg és mentálisan is. Ennek a folyamatnak az egyik legfontosabb része, amit akkor még nem ismertem fel, és majdnem még 10 évet kellett várnom rá: A megbocsátás. El kellett jutnom arra a szintre, hogy őszintén, tiszta szívből meg tudjak bocsátani önmagamnak…

Ez nem egyszerű, ha nincsenek meg a megfelelő eszközeid ahhoz, hogy eljuss idáig. De nagyon-nagyon fontos! Hiszen amíg ez nem történik meg, addig nem leszel szabad. Addig ott fog emészteni ez a kín, mélyen a tudatos agyadon túl…

Most egy kicsit előre ugrunk az időben a mai napig, de úgy érzem ezt itt, most meg kell említenem, mert így lesz kerek ez a rész.

Azt hittem, hogy évekkel ezelőtt túl vagyok ezen az egészen, rég meggyógyultam, feldolgoztam a történteket. Majd derült égből villámcsapásként ért egy Belső utazás során az, hogy milyen mély fájdalom volt még bennem 10 év után is. Nekem ez a módszer hozta el az igazi gyógyulást, a szabadságot. Teljesen összeállt a kép, megértettem a miérteket, és végre 10 év után eljutottam arra a pontra, hogy meg tudtam bocsátani magamnak. Őszintén és tiszta szívemből. De ehhez meg kellett engednem magamnak először, hogy az az óriási düh és fájdalom ami még mindig ott volt a sejtjeimben „elnyomva” most, utoljára kitombolja magát bennem. Kegyetlenül fájt, úgy éreztem széttép. De megengedtem neki, hogy tomboljon és térdre kényszerítsen. És ekkor egyszercsak, csupán 1 perc telhetett el, de elárasztott a nyugalom, a béke és egy olyan óriási önszeretet, amit nem is igen éreztem még. Úgy fordultam ekkor magamhoz, a szenvedő, anorexiás énemhez, mint egy beteg kisgyerekhez az anyukája. Óriási szeretettel és megértéssel. Végre elengedtem ezt a dühöt. És végre megbocsátottam magamnak! És amikor ez megtörtént, az anorexiás énem – aki még mindig ott szenvedett 10 év után is bennem elnyomva, észrevétlenül -, végre meggyógyult! Eltűnt a szenvedés, az anorexia nyomora, a csont és bőr kinézet, a kétségbeesés, minden. Végleg meggyógyult, egészséges, és vidám lett az énemnek ez a része is! Fantasztikus érzés volt!

Ezután az élmény után órákig le voltam sokkolva. Hiszen már annyi éve tudok erről őszintén beszélni, szégyenérzés nélkül! Azt hittem rég túl vagyok az anorexián! Erre tessék! Micsoda fájdalom és harag volt még bennem ezügyben!

El sem tudom mondani, hogy mennyi energia szabadult fel bennem ekkor, ami azóta is megvan! Ledöbbentem, hogy bizony mennyi energiát vesz el tőlünk régi traumáink, sérelmeink dédelgetése! Ha elengedjük, olyan mennyiségű energia szabadul fel bennünk, hogy megdöbbentő. Azóta sokkal hatékonyabb vagyok, kreatívabb, jobb az időbeosztásom, és sokkal nyugodtabb vagyok minden helyzetben. Még mindig le vagyok egy kicsit döbbenve rajta, hogy ez a sok energia eddig is bennem volt! Csak egyszerűen a fájdalmam elnyomására használtam fel. Ugye milyen elképesztő? Gondolj csak bele! Milyen varázslatos lenne, ha te is fel tudnád szabadítani az energiádat! Te mit kezdenél vele?

Már sokat gondoltam rá az elmúlt 10 évben, hogy szeretnék segíteni másoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek. Bár nem voltam tudatában, de egyszerűen még nem voltam rá készen. Most már értem, hogy miért nem.

Hiszen ahhoz, hogy másoknak segíteni tudj, először a saját terheidet kell ledobálnod!

Csak eddig nem is voltam tudatában micsoda „zsákokat cipeltem” nap, mint nap.

Most viszont úgy érzem itt az idő. Most már itt vannak az eszközök a kezemben, a tudás a fejemben és a saját tapasztalat a lényemben. Készen állok arra, hogy segítsek étkezési zavarokkal küzdő sorstársaimnak, és az ő szeretteiknek is.

Nem kell elfogadni a szenvedést, van kiút, csak a megfelelő lámpással kell megvilágítani, hogy látható legyen!

Úgyhogy ha esetleg te, vagy valamelyik ismerősöd hasonló problémákkal küzd, akkor keress bátran, tiszta szívvel itt vagyok, tartom a lámpást, mutatom az utat és segítek, mert van kiút a sötétségből! És ha nekem sikerült kikeverednem belőle, akkor neked, neki is sikerülni fog! ❤️

A következő részben visszakanyarodunk odáig, addig a nyári napig az érettségi után, amikor felismertem, hogy anorexiás vagyok. Megtudhatod mi történt ezután, és hogyan kezdtem el rátalálni az önismeret felé vezető útra.