1. rész: Az imposztor szindróma mezején át

Biri-Sulyok Anita

Az életem gyökerestül megváltozott az elmúlt években. Hosszas keresgélés után végre megtaláltam az Utamat. Úgy érzem végre megleltem a kulcsot ahhoz az ajtóhoz, ami mögött ott van a Fény. Az a Fény, ami beragyogja életem minden kis négyzetcentiméterét, és végre eloszlatja a sötétséget, amely annyi éven át uralta a mindennapjaimat…

Ebben a cikksorozatban szeretném megosztani veled dióhéjban a történetemet, amely végül rávezetett a helyes ösvényre. Hátha neked is ad egy kis motivációt ahhoz, hogy ne add fel, igenis lehet szorongás és stressz nélkül, szabad, boldog életet élni! Csak ehhez először szembe kell nézned az árnyékoddal…

Elolvasom!

A huszas éveim derekán egyre erősödő, és egyre gyakoribb egészségügyi problémáim lettek, amelyek következtében egyre inkább átszőtte a mindennapjaimat a félelem.

Így utólag már látom, hogy abban a hitben éltem, hogy a véletlen áldozatai vagyunk. Most már tudom, hogy akkor még azt hittem, hogy bármikor lecsaphat egy betegség az emberre, mintha csak állandóan felettünk körözne egy dögkeselyű formájában azt figyelve, hogy na most éppen milyen kedve van, kit talál meg, kibe harapjon bele.

Amikor már egyre gyakrabban kötöttem ki a sürgősségin, egyszer csak azt mondtam elég! Akkortájt volt egy beszélgetésem a kozmetikusommal, ami nagyon mélyen érintett. Szóba kerültek az elnyomott érzések, a megfelelési kényszer, és mesélt nekem egy kezelésről, ami segíti feldolgozni, elengedni a régi traumákat, negatív energiákat, amire már nincs szükségünk. Oldja a blokkokat. Sokat gondolkoztam ezen, illetve rengeteg minden történt ekkor velem, aminek köszönhetően elkezdtem egy kicsit más szemszögből tekinteni a saját életemre, és elindultam megkeresni önmagam. De ennek részleteiről a későbbi részekben olvashatsz majd. Kezdjünk hát bele!

Mindig is éreztem, hogy valami nem stimmel az életemben. Vagyis inkább velem… Volt bennem egy állandó, nagyon erős megfelelési kényszer már gyakorlatilag gyermekkoromtól. Meg akartam felelni a szüleimnek, az egész családomnak, az osztálytársaimnak, a tanároknak, a barátaimnak, később a barátomnak, kollégáimnak, főnökeimnek, a társadalomnak, gyakorlatilag az egész világnak! Nagyon figyeltem rá, hogy rólam mindig csak jót lehessen mondani. Az volt a legfőbb vágyam, hogy mindenkinek megfeleljek, és hogy engem mindenki szeressen.

De ugye tudjuk, hogy ez lehetetlen. A nagy megfelelési kényszeremben rengeteg – akkor azt hittem – másoknak tetsző tulajdonságot erőltettem magamra. Persze ezt akkor még nem vettem észre. Mentségemre szóljon, hogy ez nem egy tudatos folyamat volt. Nem tűnt fel, hogy mi történik velem, egyszerűen csak azt éreztem, hogy folyamatosan szorongok, és valami nem stimmel. Visszatekintve erre az időszakra úgy gondolom, hogy azért vágytam rá annyira, hogy mindenki büszke legyen rám és szeressen, mert ettől vártam ennek az állandó feszültségnek a feloldását. Kívülről vártam a megoldást.

Gyakorlatilag egészen huszas éveim közepéig egy kicsit alárendeltem magam a környezetemnek, és mindig mindenkit magam fölé helyeztem. Nem foglalkoztam azzal ha egy helyzet számomra nem volt komfortos, az az egy számított, hogy másoknak jó legyen, ők elégedettek legyenek.

Érdekes, hogy pont úgy, hogy ikertestvérem van, és gyakorlatilag soha nem voltam egyedül, legnagyobb félelmem pont az egyedülléttől, a magánytól volt. Annyira szerettem volna, hogy engem mindenki szeressen, hogy aki esetleg bántott engem, annak csak még jobban próbáltam megfelelni, annál inkább a kedvében járni. Saját érzéseimet félre raktam, az nem számított, hogy én mit éreztem, azzal nem is foglalkoztam, hogy megbántottak. Biztos megérdemeltem. Csak neki jó legyen! Csak ne okozzak csalódást! Igazából még pluszban nehezteltem is magamra emiatt. Azért, hogy biztos valamit nagyon rosszul csináltam, ha ezt hoztam ki valakiből.

Az, hogy az illetőnek lehet, hogy csak rossz kedve volt, és teljesen más miatt volt ideges, csak éppen én voltam ott akin levezette, és lehet, hogy semmi közöm nem volt egészhez, még csak fel sem merült bennem lehetőségként. Azonnal magamra vettem mindent.

Ha valaki a környezetemben rossz kedvű volt, úgy éreztem az én feladatom, hogy elszívjam a rossz kedvét, mint egy fordítva programozott dementor, és feltöltsem boldogsággal. Erre persze saját energiámat használtam, amiből így nekem valljuk be, nem sok maradt.

A másoknak való megfelelési kényszerem kéz a kézben járt egy jó nagy adag perfekcionalizmussal. Próbáltam mindenben maximálisan teljesíteni, kitűnni, hogy még véletlenül se adjak a világnak “fogáspontot”, ahol esetleg belém köthet. Mindenben jó akartam lenni. Sőt, a legjobb! A tanulásban, a sportban, a művészetekben, mindenben. Hogy büszkék legyenek rám, és szeressenek…

Ugye már hallottál az imposztor szindrómáról?

Kiváló tanulmányi eredményem volt, rajzoltam, sportoltam, zenéltem, sorra zsebeltem be a jobbnál jobb versenyeredményeket is.

És mindeközben rettegtem… Rettegtem attól, hogy egyszer csak “lebukok”. Hiszen ugye az lehetetlen, hogy én ennyi mindenben tehetséges legyek! Folyamatosan azon aggódtam, hogy egyszer csak kiderül, hogy nem is vagyok olyan okos és tehetséges, és akkor csalódást okozok a környezetemnek, és elítélnek majd. Mit fognak rólam gondolni? Még elképzelni is félelmetes volt… És ha “kiderül az igazság”, akkor nem fognak szeretni!

Persze az eredményeimmel sokszor amúgy sem társaim szeretetét, hanem pont az irigységüket vívtam ki…

Minél inkább próbáltam úgy viselkedni, hogy szeressenek, ezzel a “szerepjátékkal” valahogy pont az ellenkezőjét sikerült elérnem, és folyamatosan beilleszkedési problémáim voltak. És ezzel bele is kerültem a soha véget nem érőnek tűnő spirálba… Hiszen emiatt még inkább próbáltam úgy viselkedni, hogy megfeleljek a környezetemnek, hogy befogadjanak. Így szépen lassan teljesen elveszítettem önmagam.

Természetesen erre mind csupán utólag jöttem rá, akkor fogalmam sem volt róla, hogy mi történik velem, egyszerűen csak éreztem, hogy valami nem stimmel velem…

A következő részben megérkezünk az útkereszteződésbe, ahol sajnos a rossz irányba fordultam, és az anorexiához érkeztem.