Segítség A Változásban!
Az én belső utazásom
San Francisco

3. rész: Úton önmagam felé

Lumina Blog

Biri-Sulyok Anita

A huszas éveim legelejére kicsit összeszedtem magam. A főiskolai évek alatt megtaláltam a nekem való közeget, igaz barátnőkre leltem. A levegőváltozás, az első munkahelyem, majd életem eddigi legnagyobb kalandja, mind-mind nagyon sokat segítettek abban, hogy végre, több éves gyógyulás után, tényleg magam mögött hagyhattam az anorexiát.

Olvasd el, hogyan jutottam el idáig, és milyen hullámvölgyeken kellett túljutnom életem ezen időszakában, míg végül Valaki felkapcsolta a villanyt.

Hiába a rengeteg változás az életemben, új város, új iskola, új emberek, a maximalizmusom és a megfelelési kényszerem ide is hoztam magammal. Még a főiskolán is a maximumot akartam nyújtani és a tökéletességre törekedtem. Nekem csak az ötös felelt meg. Amit egy főiskolán elérni még nehezebb volt, mint a gimnáziumban.

Ezekben az években igazán elterjedt a Social Media napiszintű használata az emberek életében. A Facebook, Instagram folyamatos bújása az egyetemista korosztály számára szinte lételemmé vált.

Az emberek egyre inkább kirakatéletet kezdtek élni. Persze ez mindig is része volt az emberiségnek. Nagyon sokan élték úgy az életüket régen is, hogy csak kifelé minden tökéletesnek látszódjon! Csak sikerüljön elhitetni a világgal, hogy nekünk milyen jó, hogy minden rendben van! A Social Media segítségével, ez ebben az időszakban könnyebbé vált, mint valaha.

Úgy gondolom, hogy részben ezzel a viselkedéssel magunkat is meg akarjuk nyugtatni: Velünk minden rendben van.

Folyamatosan a like-okat, a comment-eket várjuk, hogy ezzel is visszaigazolást kapjunk arra, hogy minket mennyire szeretnek, és nekünk tényleg mennyire jó! Ezekből a külső visszjelzésekből szeretnénk némi önbizalmat, önigazolást magunkra aggatni. És ez bizony könnyen függővé tesz. Sokan hajlamosak arra, hogy bármit megtegyenek, csak folyamatosan jöjjön ez a pozitív külső visszacsatolás.

Ha ez folyamatosan érkezik, akkor minden rendben van, akkor pozitívan ítélik meg magukat, akár túlzásokba esve, ha viszont elmarad, akkor az önbizalom elsüllyed, mint a Titanic.

Sajnos sokan hajlamosak a külvilágra hagyatkozni, és ez alapján megítélni saját magukat. Ez is azt bizonyítja, hogy a külvilág visszajelzése nélkül egyszerűen fogalmuk sincs kik valójában, és mi az igazi értékük. Bizony erről tudnék én is mesélni… Végülis pont ezt csinálom éppen! 🙂

Úgy gondolom, hogy a Social Media nem túl tudatos használata akár addig teljesen „egészséges” önértékeléssel rendelkező embereket is tud lelki nyomorba dönteni.

Egyrész amiatt, hogy annyira függővé válnak ettől a gyors, pozitív visszacsatolástól, amit ugye eddig nem tapasztaltak a „való” életben, hogy emiatt igyekeznek olyan pozitívan feltüntetni magukat a Social Medián, hogy szépen lassan teljesen elveszítik önmagukat, és már fogalmuk sincs, hogy mi a valóság, hogyan is érzik magukat valójában a bőrükben.

És akkor a másik oldalról még nem is beszéltünk. Arról, hogy a Social Media folyamatos görgetése micsoda sebeket tud ejteni azon az amúgy is sérülékeny önbecsülésen. Hiszen a Social Medián azt látjuk, hogy mindenkinek milyen tökéletes az élete, mindenki milyen boldog. És ez a felfújt tökéletesség bizony óriási árnyékot vet a saját életünkre. És kezdjük úgy érezni, hogy mindenkinek rendben van az élete, csak mi érezzük magunkat pocsékul. Ez sokszor még mélyebbre nyom… És kellő tudatosság hiányában már egyre nehezebben tudjuk megkülönböztetni a valóságot a kirakatvilágtól…

Remélem senkit nem sértek meg ezzel, amit írtam, de hangsúlyozni szeretném, hogy ebben a mai világban kellő tudatosság nélkül bizony nagyon könnyű elveszni!

Egy időre egy kicsit engem is beszippantott ez a világ. Szerencsére nem túl mélyen, de egy-egy boldog pillanatban bizony nekem is első gondolatom volt, hogy ezt bizony meg kellene osztani a Facebook-on, vajon mennyi like-ot kapna… Számodra ismerős ez a helyzet?

Látva az évfolyamtársaim, ismerőseim, ahogy a tökéletes “Jó reggelt!” képet próbálják elkészíteni “Épphogy kinyílt a szemem” címmel másfél órányi készülődés után, talpig sminkben, egy kicsit elgondolkoztatott azon, hogy kik is vagyunk valójában, és miért is csináljuk ezt az egészet?! A Social Mediától emiatt kezdtem egy kicsit eltávolodni szerencsére.

Az államvizsgám után rámtalált egy lehetőség, amit megragadtam. Egy évet az Egyesült Államokban dolgozhattam, ahol rengeteget fejlődtem!

Megismertem az amerikai emberek mentalitását, az életvitelüket, része lettem az amerikai mindennapoknak. Az „új világban” azt tapasztaltam, hogy az emberek elfogadóbbak, nyitottabbak és sokkal szabadabb életet élnek. Imádtam ahogy már az első napomon leszólított egy hölgy az utcán, hogy wow, mennyire tetszik neki a csizmám, hol vettem? Nagy elkeseredésére mondtam, hogy Budapesten. 🙂

Úgy éreztem ez az én igazi világom! Egyszerűen kivirágoztam és kinyíltam ezidő alatt! Egy kicsit úgy érzem, hogy ekkor nőttem fel.

Az egy év gyorsan eltelt, és én visszacsöppentem a magyar valóságba. Szerencsére ez a visszaérkezés elsősorban fizikális volt, mert az egyik legnívósabb luxusszállodában dolgoztam, ahol a napjaim nagy részét ugyanúgy ebben az Amerikában megismert mentalitásban töltöttem, hiszen egyrészt a vendégeink nagy része amerikai volt, másrészt a szálloda szervezeti kultúrája sem az itthon megszokott volt. Ahogy beléptem a munkahelyemre, megint teljesen Amerikában éreztem magam!

Már ekkor megmutatkozott, hogy bizony lételemem, hogy az embereknek segítsek. Olyan pozícióban dolgoztam, ahol ezt űztem nap, mint nap. Segítettem a vendégeknek megoldani problémáikat, és valóra váltani álmaikat. Nagyon élveztem!

Viszont a jól ismert minta ismét előtérbe került. Az erős megfelelési kényszeremmel és maximalizmusommal még továbbra is küszködtem. Bár a munkámat imádtam, de voltak olyan kollégáim, akikkel egyszerűen nem találtam meg a közös hangot. Akik között egyszerűen nem találtam a helyem. Én persze erre ismét nem túl helyesen reagáltam. Ahelyett, hogy elfogadtam volna, hogy nem kell mindenkinek megfelelni, és mindenkivel nagyon szoros barátságban lenni, én pont az ellenkezőjére hajtottam. És minél inkább próbáltam megfelelni nekik, annál inkább nem sikerült. A szorongás pedig újra mindennapjaim ura lett…

Olyannyira előtérbe helyeztem a munkámat, és azt, hogy próbáltam megfelelni az embereknek, hogy szinte észre sem vettem, hogy iszonyatos hasfájással küzdöttem minden egyes nap. Annyira pörgős volt a munkám, hogy saját szükségleteimet, a fájdalmamat teljesen háttérbe szorítottam, elnyomtam. Ott álltam és mosolyogtam akkor is, amikor belül ordítottam.

Amikor lekerülnek az álarcok…

Úgyhogy ekkor vált mindennapjaim állandó vendégévé a fájdalom. A Chron-betegség, krónikus arcüreggyulladás, rendszeres torokgyulladás, és egyéb betegségek keserítették meg a mindennapjaimat. A testem több szinten tiltatozott, és én ezt mindezek ellenére még mindig nem akartam észrevenni…

Az idő során kialakult bennem egy olyan hitrendszer, hogy csak minden második napod lehet jó. Nagyon érdekes téma ez a hitrendszerek világa, ezzel sokat fogunk foglalkozni itt az oldalon. Tudatosan szinte lehetetlen megmondani miért alakult ez ki bennem.

Egy jobb nap után, egyszerűen másnap már alapból úgy keltem fel, hogy ez a nap bizony nagyon rossz lesz. Szerinted? Persze, hogy rossz lett.

Aztán ahogy így teltek, múltak a hónapok, megismerkedtem a most már férjemmel, akinek rengeteget köszönhetek! Ő volt (illetve a mai napig is az) a „külső szem” az életemben, aki valahogy az első pillanattól kezdve „lát” engem. Ő pontosan olyannak látott az elejétől kezdve, amilyen vagyok. Mintha az első pillanattól kezdve átlátott volna rajtam, mint egy röntgen gép. Nem mondom, hogy ezt mindig pozitívan éltem meg… Néha szinte kegyetlen őszintesége viszont egyre inkább kezdte felnyitni a szemem. Mintha felkapcsolta volna a villanyt, és végre láttam. Egyre több szemszögből kezdtem figyelni az életemet, és bizony kezdtem rájönni, hogy itt sürgősen változtatni kell!

Érdekes módon pont ekkor talált meg egy lehetőség. Részben férjem rábeszélésére is, de pozíciót váltottam.

Így sokminden jobb lett, mert visszakerültem “a meleg fészekbe”, a csapatba, akiknek nagyon sokat köszönhetek! Együtt dolgoztam velük még a főiskola alatt gyakornokként, és közöttük talán akkor életemben először (a családomon kívül) igazán otthon éreztem magam. Az a szeretet, ahogy engem ott fogadtak gyakornokként és tanítottak, rengeteget segített anno falaim bontogatásában, és óriási segítség volt nekem az anorexiából való gyógyulásban is.

Mikor 5 évvel később ismét csatlakoztam hozzájuk, bár nagyon ragaszkodtam a csapathoz, a légkörhöz, de sajnos ez a sokkal monotonabb, sokkal kevesebb kreativitást engedő munkakörben viszonylag hamar úgy éreztem, mintha lefognák a szárnyaimat. A maximalizmusom nem engedte, hogy lejjebb adjam, kiváló munkaerő akartam maradni, de egyszerűen nem töltött már fel a munkám, és napról napra fáradtabb lettem. Ez pedig komoly lelki terhet rakott rám, mert a fáradtságtól, energiahiánytól úgy éreztem nem tudok 100%-ot nyújtani. Sokat vívódtam, hogy megéri-e ragaszkodni a csapathoz, és menni tovább, ha érzem, hogy nekem nem ez a munka való, vagy engedjem el?! Elég hosszú ideig a ragaszkodás oly erős volt bennem, hogy pár hónapon belül több baleset is ért, mintegy jelezve, hogy most már aztán ideje megállni.

A huszas éveim közepén olyan sok egészségügyi problémám lett, ami már elindította bennem a kérdést, hogy ennek nem lehet-e köze a sok szorongáshoz, lelki vívódáshoz? És ekkor a kozmetikusommal való beszélgetés – amit említettem az 1. rész elején -, volt a meggy a hab tetején. Elérkezett számomra az idő.

Vettem egy nagy levegőt, és felmondtam. Elkezdtem tanulni, saját vállalkozást építgetni, és elkezdtem végre, több, mint negyed évszázad után saját magammal foglalkozni!

Bár az elején nem volt olyan egyszerű, de a férjem mellett szépen lassan kezdtem ledobálni az álarcokat. Mellette igazán önmagam lehettem, valahogy kihozta belőlem, hogy mellette megengedtem magamnak, hogy előbújjak. Én. Az igazi önmagam, aki bevallom, sokszor még engem is meglepett! Rájöttem, hogy életemben nem éreztem még magam olyan jól a bőrömben, mint amikor ezt végre megengedtem magamnak! Rájöttem, hogy ha nem bújok el mindenféle jelmez mögé, ha megengedem magamnak, hogy előbújjak a sok-sok csillogó-villogó álarc mögül, és felvállalom ki vagyok én, akkor megtalálhatom az addig elképzelhetetlen boldogságot! Hiszen ez az ember – aki végig ott volt, de sajnos teljesen elfeledkeztem róla az évtizedek során -, egész jófej. 🙂

Egy idő után ezeket az álarcokat már nem csak mellette nem kellett felvennem, de egyre inkább „elfelejtettem” felvenni máshol is. Kezdtem közelebb kerülni önmagamhoz, és nem mindig azt próbáltam kitalálni, hogy hogyan tudnék megfelelni másoknak. Rájöttem, hogy ráadásul nem is olyan fárasztó álarcok nélkül az élet!

Ebben az időszakban elkezdtem a test és lélek kapcsolatát mélyebben kutatni, és többféle módszert kipróbáltam.

Így indultam hát én el az önismeret útján.

Ennek részleteiről viszont már a következő részben olvashatsz bővebben.

Az Önismeret Útján

Folytatás

Az én belső utazásom

6. rész: Hazataláltam

6. rész: Hazataláltam

Végre hazaértem! Megtaláltam az Utamat, és végre kezembe vettem sorsom irányítását! Hiszen az akivé válok, ahogy élem az életem, az egyes egyedül rajtam múlik.

4. rész: Minden itt kezdődik…

4. rész: Minden itt kezdődik…

Az én belső utazásom következő részében megismerheted első nagy felismeréseimet az életemmel kapcsolatban. Rádöbbentem arra, hogy mi az első és egyben egyik legfontosabb lépés egy boldogabb élet felé! Kíváncsi vagy?