5. rész: Az a bizonyos 30.

Biri-Sulyok Anita

Bár nagyon sokat fejlődtem már közelítve ahhoz a bizonyos harmadik X-hez, de még azt is tudtam, hogy rengeteg dolgom van. Amikor már azt hittem, hogy nagyon jól haladok, akkor a megfelelési kényszerem ismét előtérbe került, és szépen lassan ismét átvette az irányítást az életem felett…

Tovább olvasom!

Valamiért mindig is úgy gondoltam, hogy 30 éves korom előtt kell gyereket szülnöm. (Ugye megint azok a réges régen belénk programozott, tudatalatti hiedelmek, értékrendszerek, amiről olyan sokat fogunk még beszélni itt a blogon!)

Éppen ezért a 30. születésnapomon, ólomgolyóként zuhant rám a felismerés, hogy ebből az elképzelésemből, mondjuk ki őszintén: elvárásomból magam felé, bizony már nem lesz semmi. 30 alatt én már nem szülök gyereket. Persze a környezetemből is állandóan ezt hallgattam: “Mikor érkezik már a baba?”, “Már rég gyereket kellett volna szülnöd! Mire vártok még?” Gondolhatod, hogy ez mennyit segített a helyzeten, a már épülő félben levő, de még mindig nagyon is labilis alapokon nyugvó önértékelésemen.

Szépen lassan beleforgattam magam egy stresszes, igencsak megfelelési kényszer által mozgatott helyzetbe a gyerekvállalással kapcsolatban. Ne csodálkozzunk rajta, hogy így bizony nem ment könnyen.

A hónapról hónapra érkező csalódás, illetve az azzal való szembesülés, hogy a környezetemben hirtelen mindenkinek összejött a baba, pedig csak még rontott a helyzeten.

Míg végül majdnem egy év után végre pozitív lett a teszt! Hogy őszinte legyek ekkor már azt hittem, hogy ilyet nem is tud. Hogy az én kosaramba csak olyan keveredett, ami egy csíkos. De most mégis! Pozitív!! Nem tudom szavakba önteni az érzést, amit akkor éreztem! Bár, hogy őszinte legyek, én már előtte tudtam, igazából akármennyire is hihetetlennek tűnik, már a fogantatás után éreztem, hogy bizony nem vagyok egyedül a testemben… Éreztem, hogy itt van velem ez a kis lélek, és a nevét is tudtam. Egyszerűen a tesztet megelőző napokban folyamatosan ez a név járt az agyamban: Blanka Róza. Úgyhogy a pozitív tesztet látva egyszerűen tudtam Blanka Róza van a pocakomban.

Nem tartott sokáig az örömöm… A pozitív teszt után csupán pár nappal, még csak a 6. hét elején bekövetkezett minden kismama rémálma… A vérezgetés… 2-3 idegőrlő nap után pedig biztossá vált: ez a kis lélek nincs már velem…

Senkinek nem kívánom ezt a fájdalmat! Szerencsére ekkor már voltam annyira tudatos, hogy nem elterelni akartam a gondolataimat a fájdalmamról, hanem igyekeztem nagyon is tudatosan az utolsó kis részéig megélni ott és akkor, akármennyire is úgy éreztem, hogy belehalok.

Csak engedtem, hogy tomboljon bennem. Ebben segítségemre volt a már évekkel ezelőtt összeállított “Get calm” nevű albumom, amely olyan sorrendben tartalmazott zenéket, amik valahogy nagyon erős érzelmeket mozgatnak meg bennem, és segítenek azokat felszínre hozni, míg az album végére tényleg megnyugszom. Hát most valószínűleg nem csak a szomszédok, de az egész utca ezt az albumot élvezhette. De ez akkor, ott engem egyáltalán nem érdekelt. Teli torkomból üvöltöttem, énekeltem. Kitomboltam magamból a fájdalmamat. Ennek köszönhetően meglepően gyorsan jobban éreztem magam. Mire a végére ért az album, addigra elárasztott a nyugalom. Az elfogadás.

Ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy az akkor ösztönből jövő megbírkózási mechanizmusom még csak a kezdete volt a fájdalom feldolgozásának. És végül rá pár hónapra, amikor megérkezett a Belső utazás az életembe, akkor kezdődött meg a mély feldolgozási folyamat.

Ezután következtek ismét a csalódások most már azzal is karöltve, hogy még a hormonrendszerem sem állt sokáig vissza a helyes útra. Közben továbbra is sorra érkezett a gólya az ismerősök között. Aminek persze egyrészt nagyon örültem, de közben sajnáltam magam, hogy én miért nem?? A mi házunkat miért hagyja ki folyton az a gólya? Mi a baj velem? Természetesen itt is saját magamat okoltam…

Ez az óriási ambivalencia úgy éreztem széttép. Egyszerűen bűntudatom volt, hogy miért nem tudok 100%-osan boldog lenni, és csak örülni az örömüknek? Annyira szégyelltem magam emiatt, hogy senkinek nem mutattam az érzéseimet, saját magam sajnálatát, még a férjemnek sem, és még neki is csak boldogan újságoltam az újabb és újabb gólyahíreket. Egyszerűen nem volt más megoldásom, igyekeztem magamban olyan mélyre elnyomni az ezzel kapcsolatos negatív érzéseket, mint a Marianna-árok.

És ennek bizony meg is lett az eredménye. Egy óriási, többrekeszes, bevérzett ciszta. Biologikai tudásom ekkor tartott már ott, hogy tudtam, hogy ez az elnyomott stressz, ez a saját magamban, a nőiességemben, az anyaságra való képességemben való csalódás és önbizalomhiány okozta ezt a cisztát. Éppen ezért volt bennem annyi bátorság, hogy időt kérjek az orvostól. Én nem az operációban láttam a megoldást! Tudtam, hogy a bennem lévő érzelmi stresszel kell most már végleg leszámolnom ahhoz, hogy meggyógyuljak! Szerencsére kaptam két hónapot, hogy dolgozzak magamon.

Gyógyulásom történetét megismerheted a következő részből!